A kísértetek a mai média kultúra állandó szereplői, nemcsak Halloween környékén. A leggyakoribb szörnyek között je­gyezzük őket (emlékezzünk vissza: a felmérések szerint a ma élő emberek legalább egyharmada látott már egyet), és a leg­jobban értelmezett szörnyek is, még azon emberek körében is, akik keveset tudnak a tárgyról. Míg egyes szörnyek alap­vető torzulásokon mentek keresztül az emberek képzeletében, mások viszont csak bizonyos, nagyon zárt körökben ismer­tek. Azt viszont majdnem mindenki tudja, hogy a kísértet egy halott ember szelleme, amely megjelenik az élőknek. Ez­zel a magyarázattal nincs is semmi baj.

Azonban a kísértetek képe elég furcsán és töredékesen je­lentkezik a köztudatban. Először is, vegyük az általános Halloween-kísértetet: fehér, formátlan, lepedőbe bújt paca, néha keze és lába is van, szeme helyén tátongó, fekete lyuk.A Halloween-kísértet egyetlen foglalatossága, hogy embere­ket riogasson, ezért a temetőkben kísért, vagy pedig düledezőházak ablakában jelenik meg, ahol egyébként is boszorkák, fekete macskák, vámpírok, múmiák és társaik laknak. Ez a kép­más inkább a magukat kísértetnek tettető emberektől ered, nem pedig maguktól a kísértetektől, és nehéz őket másnak látni, mint akik valójában: lepedőbe bújt embereknek. A te­metők és az elhagyatott házak pedig igazi melegágyai az álkí­sérteteknek, mert az igaziak nem látogatnak ide túl gyakran.

Másodszor, ott van a hollywoodi horrorfilmek és a ritka, kísértetről szóló tévéműsorok szellemábrázolásain alapuló kísértetimidzs. Ezek valóban befolyásolják az emberek kísér­tetképét, például a Szellemirtók című film sikere után min­denki azt kérdezte az észak-amerikai parapszichológusoktól, hányszor fogyasztották le őket a szellemek. (Szerencsére ez a szellemekkel való találkozások nem valós veszélye.) A fil­mekben és a tévében látható kísértetekkel az a baj, hogy az emberek, akik kitalálják őket, sokkal többet tudnak a szóra­koztató iparról, mint a természetfelettiről, és ami a vásznon megjelenik, az nem más, mint egy producer vagy egy forga­tókönyvíró víziója, a speciális effektek csúcstechnológiája, nem pedig valódi kísértetek ábrázolása.

Végül pedig létezik egy kevésbé pontosan meghatározott kísértetkép is a fennmaradt folkIórhagyományokban, amely az egész társadalmat átjárja. Vegyük például az eltűnt stop­pos jól ismert, városi legendáját. Egy magányos autós észre­vesz egy fiatal nőt, aki az út mentén áll, és várja, hogy valaki megálljon. A vezető fékez, felveszi a stoppost, aki mond egy közeli címet ugyanannak az útnak a mentén. Amikor oda­érnek, a stoppos hirtelen eltűnik. A rémült autós nyomozni

kezd, és kideríti, a felvett utas pontosan úgy néz ki, mint az a lány, aki néhány éve ugyanazon a napon halt meg autóbal­esetben, és akinek a kísértete minden évfordulón megpróbál stoppal hazajutni. A baleset természetesen ott történt, ahol a stoppos várakozott.

Akár városi legenda, akár nem, ennek a történetnek sok közös vonása van a valódi kísértetekről szóló beszámolókkal. Az eltűnt stoppos nem a pufók, fehér alak a Casper, a tréfás kísértetből, még kevésbé a speciális effektekért felelős terve­zők által igen kedvelt, sötétben világító, zöld massza. A stop­pos egészen az eltűnéséig úgy néz ki, és úgy is viselkedik, mint bármelyik ember. Ehhez hasonlóan a legtöbb valódi kí­

sértet is élő embernek tűnik. Az első jelek, amelyekből arra következtethetünk, hogy valami nem stimmel, gyakran nem is feltűnőek: ruha, amelyet legfeljebb dédapáink viselhettek, vagy mozdulatok, tevékenységek, amelyek valami nem létező tárgyra irányulnak. Néhány esetben csak akkor válik világos­sá, hogy valami emberfeletti jelenséggel van dolgunk, ha a kísértet egyszer csak eltűnik vagy átsétál a falon.

Az eltűnt stoppos esetének számos más eleme is gyakran megtalálható a valódi kísértetélményekről szóló beszámolók­ban. Ilyen a váratlan és erőszakos halál motívuma. Mind a hagyományos folkIór, mind a modem kutatás a legtöbb kí­sértetszerű jelenséget az ehhez hasonló eseményekhez köti. A másik hasonlóság a térhez és az időhöz való viszony. A Hal­loween minden tévhitével ellentétben a kísértetek sokkal in­kább ott jelennek meg, ahol éltek vagy meghaltak, nem pedig temetőkben riogatnak, és elég gyakran előfordul, hogy egy kísértet minden évben megjelenik a halálának évfordulóján.

Még egy hasonlóságot érdemes megjegyeznünk a legenda és a valóság között. Az eltűnt stoppos legendájának alakja egyáltalán nem ijesztő. Mindig ugyanazt a be nem fejezett utazást ismétli, mintha olyan álom csapdájába esett volna, amelyből nem tud felébredni. Manapság ez is igaz a kísérte­tek nagy részére. Bár a kísértetekkel való találkozás veszé­lyekkel is járhat, mégis a legtöbben szánalmat, nem pedig fé­lelmet érdemelnek tőlünk.